2012. április 3.

Úgy tűnik, ez az utolsó bejegyzés, amit írok. Igen, talán meglepő, mégis… Itt a vége. Soha többé nem nyitom ki ezt a könyvet, soha többé nem írok le semmit. Írtam, hogy kinyírtam egy angyalt… Nos, a dolog nem teljesen így alakult. Nem halt meg, csak elveszítette a szárnyát. A lidércet viszont tényleg megöltem, de a nő elhatározta, hogy bosszút akar.
A bandánk második szabálya, hogy ha valaki bosszút akar állni, senki nem léphet közbe. Márpedig akárhogyan is, de ez bosszú lesz, így senki nem szólhat közbe, ami azt is jelenti, hogy nem csak az sms miatt, hanem egyébként sem szólhatok senkinek. Persze Patric kivétel, de csak azért, mert valakinek oda kell adnom a búcsúleveleket… Hát, eljött ez is. A pillanat, amikor el kell búcsúznom mindentől, amikor le kell mondanom az életemről.
Tudtam, hogy valami ilyesmi vége lesz, de arra számítottam, hogy lesz időm elbúcsúzni Giselle-től, hogy mindenki, akit szeretek biztonságban lesz, hogy békével megyek majd feladni az életemet. Hogy miért nincs mindenki biztonságban? Még egyszer, utoljára hallani akartam Yan hangját, mielőtt elmegyek. És mi fogadott? Elrabolták, vélhetően most is kínozzák – ha még nem ölték meg.
Hogyan haljak meg ezzel a tudattal? Hogyan mondjak végső búcsút, amikor tudom, hogy akiket itt hagyok, azok gyengébbek, szegényebbek lesznek nélkülem? És kivételesen tényleg nem beképzeltségből írom ezt, mert tudom, hogy Gis mit fog érezni, amikor megkapja a levelemet, látom magam előtt a bandatagok arcát, ahogyan azt olvassák, amit írtam nekik, és összeszorul a gyomrom.
Holnap. Holnap van a napja. Így hát viszlát, kedves naplóm. Viszlát, kedves életem.
Viszlát, drága álmaim.

2012. március 4.

Esküszöm, kinyírom azt az idiótát. Képes volt és ELMONDTA Gisnek, hogy verekedtünk. Nagyon remélem, arról is be fog számolni neki, hogy majdnem kinyírtam… Ha ezzel az a célja, hogy a maga pártjára állítsa, nagyon remélem, minél hamarabb megdöglik, és nem lesz vele több gondom. Direkt az idegeimen játszik… Ha rajtam múlik, esküszöm, ezért kap még egyet… És tudod, mit imádok a legjobban? Hogy ebbe az egészbe egész biztosan Fredrikék is bele fognak kotnyeleskedni…

2012. március 3.

A mai nap… Nos, meglehetősen érdekes volt. És másképpen is fogalmazhatnék, de asszem azt inkább nem teszem meg. Mert… Na. Szóval, a mai napon elkaptam azt az angyalt és… Beszélgettünk. Többnyire. A maradék időben meg agyonvertük egymást. Igazság szerint van egy méteres monoklim… Meg jó pár lila foltom, de ő rosszabbul járt. És néha elgondolkozom rajta, hogy normális vagyok-e… Mindegy, Jess ott volt, szóval nem nyírtam ki azt a mocskot. És azt hiszem, ma van a napja, hogy a naplómat elrejtem, elzárom jó sok lakattal, és nem adom Giselle kezébe. És akkor azt is leírhatom, hogy Alexander annyira kiakasztott, hogy végül egy jókora vágással végezte, a vállától a szívéig, és ha Jessica nem állít le, akkor esküszöm, kinyírtam volna. Felhozta, hogy ÉN hoztam be a lidércet az iskolába, mintha fullra az én hibám lenne az egész, amikor az övé, és ha ő nincs, akkor Gis nem került volna ekkora veszélybe, mint azt ki is fejtettem neki. Szóval lényeg a lényeg, hogy majdnem kinyírtam, és ha így folytatja, akkor lehet, hogy a végén az lesz belőle. Bár tudom, hogy Giselle azt soha nem tudná megbocsátani nekem… Aztán megjelentek a haverjai is, szóval kaptam még egy pofont, de őszintén szólva rohadtul nem tudott meghatni… A lényeg, hogy eltakarodott jó messzire Angolhontól.
Azt hiszem, elmegyek a srácokkal, és alaposan berúgunk. Erre most szükségem van… Aztán majd Pat felvonszol a lakásomra, és kialszom magamból az egészet. Meg holnap megkérem Mike-ot, hogy valahogy tüntesse el a bunyó nyomait, mert nem akarom, hogy Gis bármit is megtudjon az egészről…

2012. február 28. és a rákövetkező napok

Na, most sok összefoglalnivalóm van. Szerintem ebből címszavas jegyzet lesz… Nincs energiám és kedvem részletesen megfogalmazni mindent.
- Giselle-t elrabolták, tenném hozzá Alexander hibájából.
- Felhívott, miközben vitték el, és… Nos, azt hiszem, férfias bevallani, hogy majdnem elbőgtem magam. Meg egyben szánalmas is, hogy ez így sikerült… Nem tudom leírni, hogy miket mondott, de lényeg a lényeg, hogy utána egyből rohantam a házvezemhez.
- A Lordnál megtudtam, hogy az egész Alexander hibája volt. Mondanom, vagyis írnom sem kell, hogy ott helyben ki bírtam volna nyírni, ha nem aggódtam volna annyira Gisért.
- A házvez nem akart elvinni minket magával, szóval győzködni kellett egy darabig, és én… Azt hiszem, némileg elvetettem a sulykot. Lényeg a lényeg: kaptam egy méretes pofont, de végül vele tarthattunk.
- Megtaláltuk Gist, és kinyírtam egy angyalt (némi segítséggel), meg egy lidércet (valami rejtélyes fénysugárral).
- Giselle-t elszállítottuk az Ever Streetre, Mike és a gyógyítója kezelésbe vették.
- Josh elhozott pár cuccot Alexandernek, így élvezhettem egy darabig lehengerlő társaságát. Egyébként bírom a srácot, így újra találkozva vele kezdek rájönni, hogy szinte hiányzott…
- Jessica kijelentette, hogy ő is eljön Fyronba, mert nem bírja tovább elviselni, hogy a banda félti az életét, merthogy ember… Örülök neki, annak viszont nem, hogy nem saját akaratából hagyja el Londont, hanem elmenekül onnét… Mindegy, nem tudok mit tenni vele.
- Gis visszaszökött (Daniel és Patric segítségével… No komment.) oda, ahová vitték, amikor elrabolták. Elég csúnyán össze is vesztünk, de sikerült kibékülni.
- Gis elment Amboise-ba, a családjához, aztán majd megy vissza Fyronba. Én meg még keddig vagy szerdáig maradok drága Angolhonban…
Azt hiszem, ennyi a lényeg. Most lusta vagyok köríteni… Meg amúgy is, Dan itt lóg a nyakamon, szóval kénytelen vagyok foglalkozni vele.

2012. február 4.

Ma ismételten bebizonyítottam magamnak, Giselle-nek, Alexnek, Frednek és nagyjából az egész iskolának, hogy egy nagy, idióta barom vagyok. De komolyan. Képes voltam, és idézem, az alábbi szöveget üvöltöttem közkinccsé: „Te mocskos angyal, tegyél le most azonnal! Te szárnyas fajzat, hozzám ne merj érni még egyszer. Takarodj a közelemből, hagyj békén! Mocskos angyalszerzet, undorító, szárnyas izé, tűnj el innét!”
Gyönyörű, nem? Mindezt Alexnek, Gis füle hallatára. Profi vagyok. Ezek után Alexander leüvöltötte a fejem, én meg lecaplattam Qarinba vagy hova, és találtam a sportpályán belül egy ilyen edzőterem izét. Azon belül pedig egy boksz zsákot. Ami éppen tökéletesen megfelelt a hangulatomnak, szóval elkezdtem ütni. Az is igaz, hogy elég ügyetlenül ahhoz, hogy képen vágjam vele magam, úgyhogy vélhetően fél Qarin az én káromkodásomat hallgatta. Igen, tudom. Aztán megjelent egy Raphael nevű ürge, aki lelkizett velem egy sort, és rávett, hogy minél előbb engeszteljem ki Gist. És megmutatta, hol tudom megvenni neki a kutyát. Úgyhogy beszereztem neki az oly áhított beagle-t. Asszem így írják… Mindegy.
De persze nem is én lennék, ha a kezébe adnám, szóval megkértem Fredet, hogy adja oda neki, meg egy lapot, amire ráírtam, hogy sajnálom, hogy hülye voltam, aztán kipakoltam egy cetlit a táblánkra, hogy bocsánatot kérek minden angyaltól, aki volt szerencsés és hallotta a kifakadásomat, aztán körbejártam Fyront, és végül úgy döntöttem, hogy használatba veszem egyelőre meglehetősen gyenge dobtudásomat. És kit találtam a közös társalgóban? Na kit?
Még szép, hogy Giselle-t. A kutyával. Akit képes volt és Kamennek nevezett el!!! Khm. Izé. A lényeg, hogy kibékültünk. És az én kis Angyalom rettenetesen sikeresen meghatott. De komolyan. Na jó, szerintem egyébként ebből az irományból itten semmi sem értelmes, mert konkrétan félig már beájultam az ágyba, de azért ezt meg kellett örökítenem az utókornak. Tényleg, vajon odaadom majd ezt a naplót a gyerekeimnek? Nem is tudom… Meg kell majd kérdeznem magam.
Na, jóccakát, Kamen.

2012. január 22. és egyebek

Nem is tudom, hol kezdjem. Jó, igazából azt hiszem, ennek a bejegyzésnek a kilencven százalékát úgyis Gis fogja kitenni, szóval teljesen mindegy… Na jó, kezdem az elején. Vagyis ez igazából a VÉGE felirat, de, de, de mindegy. Tehát összejöttünk. Igen! Komolyan! És annyira béna voltam, hogy olyan még egy nincs! Most komolyan, miért ő az egyetlen lány, akivel nem tudok flörtölni, ó, isten, miért versz?!
Oké, abbahagytam. Meg végül is leesett neki, mit akartam, és nem zavarta, hogy szerencsétlenkedem, szóval annyira talán nem volt gáz… Jó, gáz volt. De mindegy, most tényleg nem akarom ezt írogatni a naplómba még fél órán keresztül, szóval ezt itt és most befejeztem. Mééély levegő, Kamen, lélegezz. Istenem, annyira lehetetlen vagyok… Mindegy. Mindegy!
Szerintem felettébb röviden fogok fogalmazni, mert ha hosszabban belemegyek, abból vagy az lesz, hogy önmagamat szidom, amiért úgy bénáztam, vagy Gist imádom hosszas sorokon keresztül, szóval… Na. Tehát. Még tizeeeenvalahányadikán, azt hiszem tizenötödikén, vagy valamikor máskor, vagy mit tudom én… Várjunk csak! A múltkori bejegyzés éppen egy nappal volt előtte… Akkor tizenhatodikán, tehát tizenhatodikán elvitt Atlantába (!) egy Skillet koncertre. Nem tudom honnét szedte a jegyet, hogyan könyörgött el minket a házvezetőtől, de hatalmas volt. Aztán ma meg a tesója (mert kiderül, hogy Alex a tesója… bonyolult…) New Yorkba szállított minket. Most komolyan, miért, mondd, miért szereti ez a két lökött ennyire Amerikát? Csak mert én annyira nem rajongok érte. Vagyis nincs vele nagy bajom, de na. Anglia a favorit. Amcsiban csúnyán beszélnek (morcosfej). És a Skillet is ott volt. Meg együtt aludtam Gis-zel. Nem, nem kell kombinálni, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Csak egy ágyban. Nem csináltunk semmit. Igaz, olyant nem is tudtunk volna, amit eddig nem tettünk volna meg, de… Mindegy. Részletkérdés. És amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést egész konkrétan eldöntöttem, hogy NEM fogok kitérni a részletekre, mert abból úgyis mindig csak a baj van.
Ennyi. Többet nem vagyok hajlandó közölni. Most pedig pápá, kedves naplóm. Majd néhány hónap múlva ismét előveszlek. Vagy ha legközelebb túlárad bennem az elmebetegség.

2012. január 15.

Hogy nekem mennyi mondani, pontosabban írni valóm van! Azt sem tudom, hol kezdjem. Rettenetesen régen volt már, hogy írtam bármit is ebbe a naplóba. Jó, ez igazából azért van, mert nem találtam sehol, egészen a Fyronba való átköltözködésig. Mióta meg itt vagyok, egyrészt semmi sem történt, vagyis eddig, szóval… Izé. Mindegy, szóval unatkoztam, nem volt mit írni, másrészt meg kedvem sem lett volna hozzá, mert a kedvem enyhén szólva is a béka nemesebbik testrésze alatt volt. Jesszusom, én ilyen szépen is ki tudom fejezni magam? Váó. Szóval, ott tartottam, hogy nem találtam a naplót. Igazából ide még le sincs írva, hogy mi az a Fyron Akadémia, szóval itt most beavatnám ezt a drága egy szem könyvecskét: ez az új iskolám. Bizony, ez már a harmadik. Komolyan mondom, kíváncsi vagyok, hogy mire sikerül befejeznem a tanulást, hányféle iskolán kell még végigmennem. Mindegy, ebbe nem megyek bele ennél mélyebben. De gondolom arról is írnom kéne valamit, hogy mégis miért volt olyan a hangulatom, amilyen… Hátszóval, az úgy volt, hogy… Na, nem kéne köríteni. Tehát… Jó, valami olyasmi, mint depresszió… Ismerem az érzést, de már alig emlékeztem rá, és hát nem szívesen látott régi ismerős. A lényeg, hogy ugye mindig tudtam magamról, hogy démon családból származom, de viszont most az is kiderült, hogy félig pedig angyal vagyok. Most komolyan. Egy angyalnak és egy démonnak kell összeférnie bennem! Ezt mégis hogyan oldjam meg? De igazán, valaki elmondhatná! Persze senki sem olvassa ezt, de azért na. Akkor is. Szóval ez volt a No. 1 problémám. A No. 2-t Giselle Marceau-nak hívják. Pontosabban Giselle Céline Marceau-nak. A naplójából tudtam meg, hogy van második neve is… Erre majd valamikor máskor részletesebben is kitérek, már így is fájni fog a kezem, mire mindennek a végére érek. Szóval… Hiányzott. Jesszusom, hogy nekem hogy fájt ezt még leírni is… Pedig én aztán nagyon sze Na jó. Lassan ideje lesz értelmes dolgokat is írni… Szóval remélem ennyiből meg lehetett érteni, hogy miért volt probléma, mert ennél bővebben aztán ki nem fejtem. Azt hittem, hogy nem is fogunk találkozni már jó darabig, aztán tegnap sikeresen összefutottunk a társalgóban. A TÁRSALGÓBAN! Úgy értem, hé! Nekem lövésem sem volt róla, hogy ő is ide jár… Szóval beszélgettünk, kiderült, hogy angyal, amire megint kitört belőlem ez a két elmebeteg, és nem bírtam eldönteni, hogy undorodom tőle, vagy rajongok érte – ha nem lenne érthető: a démon meg az angyal nem bírnak megegyezésre jutni -, tehát a fejem is megfájdult. Ja, meg én is megmondtam neki, vagyis az angyal részt. A démont még nem. De azt szerintem egy darabig még nem is akarom… Aztán kiderült az is, hogy vagy Antoine-nak, vagy nekem az őrangyalom lesz – és az óta már fel is fogadtam, tehát az őrangyalom, csak remélem, ez nem készteti majd még több parancsolgatásra -, meg felhívott Jess, ezzel lényegében hazavágva mindent, amit magamról gondoltam. Vagyis tudtam én, csak… Szóval rávezetett valamire. Ezzel a szépséges francia angyallal kapcsolatban. És talán a módon, ahogyan írok róla, lehet is érezni, hogy miről van szó… Meg amúgy csókolóztunk is. De ez lassan már megszokás lesz, és ahhoz képest, ami már történt, végül is ez egy szimpla baráti gesztus… Na, mindegy. Szóval a telefon után látta, hogy kiakadtam, úgyhogy felajánlotta, hogy keres nekem egy kocsmát, én meg beleegyeztem, szóval lementünk ebbe a városba, aminek még nem tudom a nevét, és leittam magam. Ma reggel persze jókora fejfájásra ébredtem, szóval, ja. Megvolt a böjtje. Kaptam tőle kávét, meg úgy tűnik, tényleg gondoskodott rólam, szóval minden király volt. Aztán lelépett valahová, csak sajnos – neki sajnos – a naplóját kint hagyta a társalgóban. Kísértés, na. Túl nagy. Magyarul beleolvastam. Mi mást tehettem volna? Angolul volt. És… Huh. Szóval, na. Aki képes azt írni rólam, hogy aranyos vagyok, amikor alszom… Szóval, na. Meg azt írta, hogy kötődik hozzám… Normális vagyok, hogy ettől kétszeresével ver a szívem? Csak mert szerintem nem. Na, mindegy, ez után közvetlenül bevonultam ide, és ismét felavattam drága naplómat. Aztán majd… Átszokom a reggeli jegyzetelésre. Mert akkor már aludtam egyet a legtöbb hülyeségre. Most pedig kimegyek a társalgóba, és egész kényelmesen elfekszem a kanapén, valami jó kis zenével körítve… Aztán majd csak jön. Elvégre ő mindig valahogy éppen ott van, ahol lennie kell: mellettem.