Úgy tűnik, ez az utolsó bejegyzés, amit írok. Igen, talán meglepő, mégis… Itt a vége. Soha többé nem nyitom ki ezt a könyvet, soha többé nem írok le semmit. Írtam, hogy kinyírtam egy angyalt… Nos, a dolog nem teljesen így alakult. Nem halt meg, csak elveszítette a szárnyát. A lidércet viszont tényleg megöltem, de a nő elhatározta, hogy bosszút akar.
A bandánk második szabálya, hogy ha valaki bosszút akar állni, senki nem léphet közbe. Márpedig akárhogyan is, de ez bosszú lesz, így senki nem szólhat közbe, ami azt is jelenti, hogy nem csak az sms miatt, hanem egyébként sem szólhatok senkinek. Persze Patric kivétel, de csak azért, mert valakinek oda kell adnom a búcsúleveleket…
Hát, eljött ez is. A pillanat, amikor el kell búcsúznom mindentől, amikor le kell mondanom az életemről.
Tudtam, hogy valami ilyesmi vége lesz, de arra számítottam, hogy lesz időm elbúcsúzni Giselle-től, hogy mindenki, akit szeretek biztonságban lesz, hogy békével megyek majd feladni az életemet. Hogy miért nincs mindenki biztonságban?
Még egyszer, utoljára hallani akartam Yan hangját, mielőtt elmegyek. És mi fogadott? Elrabolták, vélhetően most is kínozzák – ha még nem ölték meg.
Hogyan haljak meg ezzel a tudattal? Hogyan mondjak végső búcsút, amikor tudom, hogy akiket itt hagyok, azok gyengébbek, szegényebbek lesznek nélkülem? És kivételesen tényleg nem beképzeltségből írom ezt, mert tudom, hogy Gis mit fog érezni, amikor megkapja a levelemet, látom magam előtt a bandatagok arcát, ahogyan azt olvassák, amit írtam nekik, és összeszorul a gyomrom.
Holnap. Holnap van a napja. Így hát viszlát, kedves naplóm. Viszlát, kedves életem.
Viszlát, drága álmaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése