2012. január 15.

Hogy nekem mennyi mondani, pontosabban írni valóm van! Azt sem tudom, hol kezdjem. Rettenetesen régen volt már, hogy írtam bármit is ebbe a naplóba. Jó, ez igazából azért van, mert nem találtam sehol, egészen a Fyronba való átköltözködésig. Mióta meg itt vagyok, egyrészt semmi sem történt, vagyis eddig, szóval… Izé. Mindegy, szóval unatkoztam, nem volt mit írni, másrészt meg kedvem sem lett volna hozzá, mert a kedvem enyhén szólva is a béka nemesebbik testrésze alatt volt. Jesszusom, én ilyen szépen is ki tudom fejezni magam? Váó. Szóval, ott tartottam, hogy nem találtam a naplót. Igazából ide még le sincs írva, hogy mi az a Fyron Akadémia, szóval itt most beavatnám ezt a drága egy szem könyvecskét: ez az új iskolám. Bizony, ez már a harmadik. Komolyan mondom, kíváncsi vagyok, hogy mire sikerül befejeznem a tanulást, hányféle iskolán kell még végigmennem. Mindegy, ebbe nem megyek bele ennél mélyebben. De gondolom arról is írnom kéne valamit, hogy mégis miért volt olyan a hangulatom, amilyen… Hátszóval, az úgy volt, hogy… Na, nem kéne köríteni. Tehát… Jó, valami olyasmi, mint depresszió… Ismerem az érzést, de már alig emlékeztem rá, és hát nem szívesen látott régi ismerős. A lényeg, hogy ugye mindig tudtam magamról, hogy démon családból származom, de viszont most az is kiderült, hogy félig pedig angyal vagyok. Most komolyan. Egy angyalnak és egy démonnak kell összeférnie bennem! Ezt mégis hogyan oldjam meg? De igazán, valaki elmondhatná! Persze senki sem olvassa ezt, de azért na. Akkor is. Szóval ez volt a No. 1 problémám. A No. 2-t Giselle Marceau-nak hívják. Pontosabban Giselle Céline Marceau-nak. A naplójából tudtam meg, hogy van második neve is… Erre majd valamikor máskor részletesebben is kitérek, már így is fájni fog a kezem, mire mindennek a végére érek. Szóval… Hiányzott. Jesszusom, hogy nekem hogy fájt ezt még leírni is… Pedig én aztán nagyon sze Na jó. Lassan ideje lesz értelmes dolgokat is írni… Szóval remélem ennyiből meg lehetett érteni, hogy miért volt probléma, mert ennél bővebben aztán ki nem fejtem. Azt hittem, hogy nem is fogunk találkozni már jó darabig, aztán tegnap sikeresen összefutottunk a társalgóban. A TÁRSALGÓBAN! Úgy értem, hé! Nekem lövésem sem volt róla, hogy ő is ide jár… Szóval beszélgettünk, kiderült, hogy angyal, amire megint kitört belőlem ez a két elmebeteg, és nem bírtam eldönteni, hogy undorodom tőle, vagy rajongok érte – ha nem lenne érthető: a démon meg az angyal nem bírnak megegyezésre jutni -, tehát a fejem is megfájdult. Ja, meg én is megmondtam neki, vagyis az angyal részt. A démont még nem. De azt szerintem egy darabig még nem is akarom… Aztán kiderült az is, hogy vagy Antoine-nak, vagy nekem az őrangyalom lesz – és az óta már fel is fogadtam, tehát az őrangyalom, csak remélem, ez nem készteti majd még több parancsolgatásra -, meg felhívott Jess, ezzel lényegében hazavágva mindent, amit magamról gondoltam. Vagyis tudtam én, csak… Szóval rávezetett valamire. Ezzel a szépséges francia angyallal kapcsolatban. És talán a módon, ahogyan írok róla, lehet is érezni, hogy miről van szó… Meg amúgy csókolóztunk is. De ez lassan már megszokás lesz, és ahhoz képest, ami már történt, végül is ez egy szimpla baráti gesztus… Na, mindegy. Szóval a telefon után látta, hogy kiakadtam, úgyhogy felajánlotta, hogy keres nekem egy kocsmát, én meg beleegyeztem, szóval lementünk ebbe a városba, aminek még nem tudom a nevét, és leittam magam. Ma reggel persze jókora fejfájásra ébredtem, szóval, ja. Megvolt a böjtje. Kaptam tőle kávét, meg úgy tűnik, tényleg gondoskodott rólam, szóval minden király volt. Aztán lelépett valahová, csak sajnos – neki sajnos – a naplóját kint hagyta a társalgóban. Kísértés, na. Túl nagy. Magyarul beleolvastam. Mi mást tehettem volna? Angolul volt. És… Huh. Szóval, na. Aki képes azt írni rólam, hogy aranyos vagyok, amikor alszom… Szóval, na. Meg azt írta, hogy kötődik hozzám… Normális vagyok, hogy ettől kétszeresével ver a szívem? Csak mert szerintem nem. Na, mindegy, ez után közvetlenül bevonultam ide, és ismét felavattam drága naplómat. Aztán majd… Átszokom a reggeli jegyzetelésre. Mert akkor már aludtam egyet a legtöbb hülyeségre. Most pedig kimegyek a társalgóba, és egész kényelmesen elfekszem a kanapén, valami jó kis zenével körítve… Aztán majd csak jön. Elvégre ő mindig valahogy éppen ott van, ahol lennie kell: mellettem.